|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ambrus Melinda 1996. január 12.A Romániai Magyar Középiskolák Szövetsége /MAKOSZ/ 1995. dec. 27-én tartotta meg Székelyudvarhelyen választmányi gyűlését. Csáki Árpád elnököt - kérésére - felmentették tisztségéből, megválasztották az új elnököt Ambrus Melinda /Brassó/ személyében, az ügyvezető elnök pedig Grünstein Szabolcs lett. Elfogadták a csíkszeredai irodát a szervezet központi irodájának. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./2011. december 16.Bandából közösségbe IstennelSzínes, először papír, majd hús-vér emberkék lepték el az elmúlt hét végén a brassói Reménység Házat, ahol a helyi református ifik első ízben szerveztek nagyszabású regionális találkozót. A Banda vagy közösség? címmel meghirdetett rendezvénysorozatra közel százhúszan neveztek be a Brassó, Maros és Kovászna megyei Kőhalomból, Nagymohából, Sepsiszentgyörgyről, Olthévízről, Komollóról, Héjjasfalváról, Négyfaluból, Alsórákosról és természetesen a Cenk alatti nagyvárosból. Közösségben. A brassói ifjúsági találkozón interaktív istentisztelet és szabadidős programok is voltak Az első nap áhítattal és köszöntőbeszédekkel kezdődött. A fiatalokat is meglepte, hogy nyoma sem volt unalmas, elkoptatott frázisok ismételgetésének. Nemes Emil segédlelkész kicsik és nagyok, 11 és 22 évesek számára egyaránt érthetően és élvezhetően adta át Isten üzenetét, azt hogy külön-külön mind értékesek, de ez az Istennel való közösségben nyilvánul meg. Ménessy Miklós lelkipásztor mint a rendezvény házigazdája arra hívta fel a résztvevők figyelmét, hogy ne simuljanak és fásuljanak bele a világba, különben könynyen értéktelenné válhatnak. „Lehettek divatosak, mint mindenki más, hallgathattok modern zenét, mint mindenki más, de a plusznak, ami bennetek van, a hitetetknek meg kell mutatkoznia!” – biztatta a jelenlévőket a lelkész. Kocsis András, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület alelnöke is arra buzdította a fiatalokat, hogy kapcsolódjanak be a szervezet minél több programjába. Az első nap amúgy is laza, kellemes hangulatát az ificsoportok bemutatkozása és a játékest oldotta fel végképp. Szombaton Bartos Károly tartott érdekfeszítő előadást a találkozó témájáról, a Banda vagy közösség? gyakran visszatérő kérdésről. A lelkipásztor hamar eloszlatta a tévhitet, miszerint bandába mindössze cigis, italozó, drogos vagy bűntettekre kész fiatalok verődhetnek. A banda mindössze egy lazább kapcsolatokra épülő csoport, mondta. „Az ide való tartozást meg kell tapasztalni ahhoz, hogy értékelni tudjuk a keresztyén közösség fontosságát, azt a közeget, ahol nemcsak a közös témák, problémák, azonos stílus és egyebek, hanem az Istenbe vetett hit köti össze az embereket” – figyelmeztette a fiatalokat. A kiscsoportos beszélgetések során még inkább lehetőség adódott elmélyülni a témában. A sporttevékenységekkel, origamizással, karaokéval és élőzenés bulival tarkított eseménysorozat záróakkordjaként Imreh Jenő segédlelkész interaktív ifjúsági istentiszteletbe vonta be a jelenlévőket. Kijövet a belvárosi templomból a fiatalok elmondták, élmény volt bekapcsolódni a szertartásba, a rendkívüli istentisztelet még inkább megerősítette bennük az Istenhez való tartozás érzését. Ambrus Melinda, Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2012. február 18.Figyeljünk a szórványra!Nem csak a politikusok, hanem az újságírók feladata is odafigyelni a szórványra. A Szórványtengely-mozgalomhoz tartozó újságírók Kolozsváron találkoztak csütörtökön. A beszélgetésen beszámolókra és a Fehér Holló sorozatban megjelent legújabb kötet bemutatására is sor került. Kérdő útján, ez a címe annak a kötetnek, amely Ambrus Attila és Ambrus Melinda írásait tartalmazza. A Brassói Magyar Lapok szerkesztője évek óta járja a szórványt és megpróbálja feltárni a szórványban élő magyarok problémáit. A Zsil völgyében például tapasztalta, hogy oda alig jut el a magyar sajtó és amennyiben jelen van, akkor sem az ottani magyarság sajátos gondjairól szól. Ambrus Attila, a Brassói Lapok szerkesztője: „Nagyon fontos az, hogy a Zsil völgyiek például tudjanak arról, hogy hogyan élnek a Barcasági magyarok. A Barcasági magyarok tudjanak arról, hogy hogyan élnek a történelmi Máramarosban a magyarok és főleg halljanak azokról a sikertörténetekről, amelyek azt bizonyítják, hogy a szórvány nem egy eleve halálra ítélt közösség, sokkal inkább egy olyan közeg, ahol az értékmegőrzés mellett az értékteremtésre is lehetőség van.” A szórványmagyarságnak szüksége van segítségre, erre hívta fel a figyelmet Bodolai Gyöngyi, a Népújság szerkesztője. Bodolai Gyöngyi a Szórványtengely-mozgalom szerzője, és a Népújság újságírója: „Időnként ilyen divatszerűen feldobódik itt-ott a kérdés és utána mély csend lesz és ők maradnak a maguk problémáikkal. Sajnos sohasem született egy egész Erdélyt átfogó konkrét stratégia hogy hol, milyen pontokon és mit kellene és mit lehet még tenni annak érdekében, hogy a meglévő kicsi közösségek azok megőrizzék az identitásukat.” A szórványban élőknek sokkal nagyobb az igényük arra, hogy kulturális tevékenységeken vegyenek részt. Az újságírók azt tapasztalták, hogy többen mennek el pl. egy könyvbemutatóra a szórványban, mint a nagyobb magyar közösségekben. Vannak olyan régiók, ahol a magyar iskola, vagy magyar politikai szerveződés hiányában már csak az egyház maradt az utolsó megtartó erő. Ötvös József református lelkész: „Viszont nagyon nagy gond, hogy most már eljutott az egyház is oda, hogy szervezés és anyagi segítség nélkül nem lehet már megoldani. Az egyház még megpróbál szórványhelyzetekben talpon maradni ott, ahol már iskola sincs.” A Szórványtengely találkozóján arról is szó esett, hogy a sajtónak fel kell fedeznie, hogy a mintegy 800 ezer tömbben élő magyar mellett van még egy ugyanekkora magyar közösség, amelynek mindennapjairól kötelessége tudósítani, akkor is ha ez nem mindig könnyű feladat. Székely Blanka Erdély Tv Erdély.ma 2015. szeptember 23.Riportkönyv a szórvány szórványárólA nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője. Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet. Párhuzamok és tandemek Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat? A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással. Riportról riportra Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata? Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká. A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés. Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg. Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!” erdelyiriport.ro 2016. január 9.Baráti ünneplés sok kedves könyvvel– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész. Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly. Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet. – Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire. – Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt. Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.) A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba. Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról). Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!... A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből. – Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet. Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 24.Alakuló ülést tartottak (Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete)A hétvégén Sepsiszentgyörgyön tartotta alakuló ülését a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete. Az ülésen elhangzott, az egyesület legfontosabb célja élő kapcsolatot teremteni a térségben működő írott és elektronikus sajtóban dolgozók között. Egyben szakmai műhely is kíván lenni, illetve a tagok szakmai érdekvédelmét is aktívan vállalja. A kezdeményezők leszögezték, hogy minden más szakmai és civil szervezettel, de a közélet egyéni és szervezeti szereplőjével is jó kapcsolatot, élő párbeszédet kívánnak kiépíteni, elsősorban a már működő „testvérszervezettel”, a Romániai Magyar Újságírók Egyesületével. Az alapítók megvitatták és elfogadták a szervezet statútumát, amely szerint sajátos, négy megyére kiterjedő struktúrában gondolkodnak: Kovászna, Maros, Hargita megyei fiók mellett barcasági is létrejön, mindeniket egy-egy alelnök képviseli majd, de kistérségi (széki), akár települési csoportok is alakulhatnak. Fontos még, hogy az alapítótagok mellett minden belépő tag azonos jogokkal rendelkezik majd. A statútum szerint egyébként tagja lehet minden, a médiában szabadúszóként vagy szerkesztőségben dolgozó újságíró, szerkesztő, fotóriporter, operatőr, vágó, tördelő- és olvasószerkesztő. Az alakuló ülésen héttagú vezetőséget választottak, elnök Bedő Zoltán lett, a háromszéki fiókszervezetet alelnökként Szekeres Attila, lapunk munkatársa képviseli, további alelnökök Vajda György (Maros), Márk Boglárka (Hargita) és Ambrus Melinda (Barcaság). A titkári teendőket Matekovics János Zoltán végzi. Tiszteletbeli elnökként az operatív vezetés tagja Galbács Pál nyugdíjas újságíró. Az elnökség első feladata a jogi bejegyzés lebonyolítása. Bedő Zoltán elmondta, minden székelyföldi és barcasági sajtómunkás csatlakozását várják, azt szeretnék, ha az egyesület igazi élő szervezeti kerete lenne a médiában dolgozóknak. Ferencz Csaba / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
